-Mindjárt itt a taxid, Lars. És az útleveledet nehogy az asztalon felejtsd!
-Nem, már teszem is be a laptoptáskámba. Majd hívlak. Ne izgulj, minden rendben lesz. Elmosolyodott. Annifried mindig ilyen aggódós volt, ha Larsnak repülnie kellett. Megszólalt a férfi mobilja, egy régi Depeche Mode-szám, a taxis jelezte, hogy megérkezett. Annifried kinyitotta a bejárati ajtót, hogy a férje könnyebben ki tudjon menni a csomagokkal, közben gyorsan megpuszilta:
-Szorítok, hogy jól sikerüljön az előadásod, tudom, hogy ügyes leszel!
Ahogy behúzta utána az ajtót, kinyitotta az előszoba gardróbszekrényét és a kabátok mögül előhalászott két kisebb bőröndöt. Majd a fürdőszobába ment és kivette a fogkeféjét a faliszekrényből. Nem akarta korábban elpakolni, nehogy Larsnak feltűnjön. Éppen visszacsukta volna a szekrényke ajtaját, mikor rápillantott a fogamzásgátló tablettájára, ott volt a fogmosópohár mellett. Ebbe a dobozba bele se kezdett. Hirtelen kikapta és dühösen elkezdte pattogtatni a tablettákat a vécékagylóba. Csak úgy hullottak a színes bogyók. A fehérhez érve aztán csillapodott a mérge, a maradékot egyszerűen belevágta a szemetesbe. Fésülködőasztalkája fiókjából kivett egy borítékot és az amerikai konyhás nappali étkezőasztalára tette. A felette lévő minimáldesign lámpán még ott lógott az ezüstös karácsonyi dekoráció. Egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, teljesen feleslegesen írta rá Lars nevét a borítékra, ki másnak szólt volna.
Megcsörrent táskájában a mobilja, Roxette. Olaf hívta.
-Jó, jó, indulok, nemsokára nálad vagyok -szólt bele.
-Gyere már, várlak – válaszolta Olaf, Kirsi tegnap este hazaköltözött a gyerekekkel az anyjához.
Annifried kitolta a bőröndöket a lépcsőházba. Egy pillanatra megtorpant, aztán beszaladt a nappaliba. Visszavette az asztalról a borítékot és belegyűrte a kézitáskájába.
Lars kapkodva kereste laptoptáskájában az útlevelét, már ő következett a beszálló sorban. Egy sötétbőrű steward várta, hogy átnyújtsa az iratot. Miközben felnézett, Larsnak hirtelen elhomályosodott a szeme és elkezdtek folyni a könnyei. Szinte semmit sem látott.
-Minden rendben van, uram? – kérdezte tőle udvariasan a fiatalember.
-Igen, köszönöm, talán a légkondicionálás vagy valami allergia. Biztosan hamar elmúlik -felelte Lars és tétován elindult a beszálló folyosó felé.
Olaf kitakarta a lábát, valahogy melege lett. A fényzáró függöny szinte semmi világosságot nem engedett be. Annifried még aludt. Fordítva szokott lenni. A nő szőke fürtjei összekuszálódott angyalhajként pihentek a kék párnán. Picit szuszogott. Olaf akaratlanul megrázta a fejét. Megint Cleo jutott az eszébe: a majdnem fekete haja, ahogy a vállát verdeste, mikor egymás mellett ültek pár hete egy üzleti vacsorán. Egy szóra sem emlékezett abból, amiről beszéltek. Igazából a sötétebb hajúak tetszettek neki, nem a szőkék, az anyja is barna volt.
Azóta csak egyszer találkoztak, a liftben. Cleo vadító piros ruhában volt és fekete neccharisnyában, mintha csak tudta volna, hogy összefutnak. Nem is bírta ki. Ahogy visszaért az asztalához már üzent a nőnek.
Körbenézett a szobán a derengésben. Kirsi aztán jól kiürített mindent, szerencsére eltűnt a töméntelen díszpárna is. El sem tudta képzelni, hogy hova teszik a szülői házban azt a rengeteg holmit, amit összepakolt. Nehezen ismerte be magának, mennyire meglepte, hogy a felesége gyorsan feltalálta magát, mikor múlt héten bejelentette neki a válást. Máskor egy egyszerű áruházi reklamáció lebonyolítása is gondot jelentett Kirsinek. Olaf gyűlölte, hogy a felesége állandóan a gyerekekkel volt elfoglalva: mi van velük, éhesek-e, mi volt az iskolában. Mit főzzön, hova menjenek a hétvégén, de persze meg kell látogatni a mamát. Mintha a férfi nem is létezett volna. Csak a pénze. Meg ha el kellett intézni valamit vagy fuvarozni a kölyköket. Esetleg a barátokkal vacsorázni, hogy a látszat tökéletes legyen.
Lars azért kitűnő lazaclevest tud készíteni, el kell ismerni.
Annifried telefonja hangosan rezegni kezdett az éjjeliszekrényen. Azonnal felriadt. Lecsúszott melléről és fenekéről a takaró. Ösztönösen visszahúzta magára, ahogy Lars nevét meglátta a kijelzőn.
-Ani, elszúrtam. Vége, nem sikerült. A konferencia első előadója lekéste a kezdést, nekem kellett beugrani. Befuccsoltam, érted?
Életem legfontosabb előadása lett volna. 10 évet szántam erre a kutatásra. Tudom, hogy a vízikultúrák egy alternatív megoldást jelenthetnek a klímaválságból. De nem volt meggyőző a prezentációm.Többször elhomályosodott a szemem, könnyeztem, nem láttam a diákat, belezavarodtam a mondanivalómba. A végén már majdnem elsírtam magam. Én, aki még apám temetésén is keményen tartottam magam.
Ani, édesem, itt ülök a szállodában, korábban visszajöttem. El vagyok keseredve. Úgy döntöttem, abbahagyom a tudományos munkát. Évek óta nyaralni is alig voltunk. Más állást keresek. Előbb hazarepülök. Te jól vagy? Nem mondtál még semmit…
A nő csak nézett maga elé. Olaf már alsónadrágban volt, felkapta magára. Furcsa érzés fogta el, nem akart meztelen lenni, miközben Ani a férjével beszélt. Csendben kiment a fürdőszobába, vitte a telefonját is.
Mire visszaért, Ani felöltözött.
-Be kell mennem dolgozni – fordult a nő felé. Ani nem is tiltakozott, csak egy villanásra átfutott rajta, hogy korábban mást beszéltek meg.
Egész nap téblábolt a nagy lakásban, semmit sem evett, csak kávét ivott. Mindenhol ürességet érzett. Leginkább magában. Bement az egyik kisszobába, alig volt benne valami. A falon mégis ottmaradt egy kép. A gyerekek vigyorogtak rajta. Olyan állatkertes, automatás kép volt. Ani a hasára tette a kezét és kijött. Lassan, nagyon lassan elkezdte pakolni a bőröndjeit.
Lars kettesével szedte a lépcsőket felfelé. Őrült forgalom volt a reptérről a város irányába. Azt hitte, soha nem ér haza. Nem emlékezett rá, hogy valaha ennyi időbe telt volna az út.
Lecuccolt az ajtó előtt, kereste a kulcsát, amikor megpillantott a lépcsőházi virágcserép mellett egy borítékot a nevével. Elhomályosodott a szeme, ahogy nyúlt érte. Aztán meg csak folytak, folytak a könnyei. Megállíthatatlanul.