Harper háza nem volt nagyobb egy valamirevaló kunyhónál. A tetejét moha fedte, itt-ott be is ázott, oldalát kövekből és sárból tapasztották. Csak egy szoba volt benne, ágy, durva asztal és kemence.
A ház körül két birka rágcsálta a gyér füvet, kőből rakott, hevenyészett kerítés mögül pislogtak kifelé. Nem mintha el akartak volna menni bárhová is: a felföldön mindenfelé csak kő volt, szürke kő, ameddig a szem ellátott.
Bogáncs és pár szál katángkóró kínlódott az élettel a közelben, meg néhány cserje a távolban. Minden más szürke volt. Holdbéli táj. Ennél már csak Harper ruhája volt szürkébb. Egy párás, esős napon hírnök érkezett. Vigyázz, Harper, mondta, sereg közeledik. A földdel teszik egyenlővé a viskódat, ha nem vigyázol. Harper dühös lett: ez mindenem, semmi másom nincsen, az életem árán is megvédem a birtokomat. Álmatlanul forgolódott éjjel, azért az életét nem akarta adni. Másnap elkezdett köveket gyűjteni. Felhalmozta a háza körül fellelhető összes nagyobb követ. Csinos kis kupac lett belőle, majd fal. Tetszett Harpernek.
A birkák nem tudták mire vélni a gazda vehemenciáját, bambán rastogtatták* tovább a szúrós, száraz füvet. Harper egyre újabb és újabb köveket görgetett a ház elé. Hamarosan egy második fal is elkészült. Vérszemet kapott: fakullót* eszkábált és messzebbről, egyre messzebbről hozta-hozta a köveket, sziklákat a védőfalhoz. Nemsokára egész erőd épült a kunyhó köré. Ahogy nőttek a falak, úgy vált Harper egyre dühösebbé és elkeseredettebbé. Szeme vörös szikrákat vetett, ruhája mocskosszürke lett, csak úgy lötyögött rajta. Még mindig nem találta elég biztonságosnak a birtokot. Éjt-nappallá téve cipelte, húzta-vonta-halmozta a köveket. Ha egy nap nem nőtt eléggé a fal, szégyenében másnap kétszer annyi követ épített be.
Talán évek is elteltek közben. Harper nem figyelte az időt. Éjjel őrszemként kémlelte a kietlen tájat, az ellenséget várta. Nem nyughatott. Összerándult minden váratlan mozgásra, akár egy madár szállt le vagy feltámadt a szél. Megszállottan, éberen fülelt, őrködött.
Egy alkonyati órán porfelhőt vélt látni a távolban. Lovasok közeledtek. Megjött végre a sereg, gondolta. Ideje védekezni. Meghúzta nadrágszíját és hosszú ideje először, elmosolyodott. A lovasok lassan értek csak oda. Tisztes távolból kanyarodtak a falak elé. Hárman voltak. Megálltak, tanakodni kezdtek. Aztán az egyik leszállt, gyalog közelebb ment a kőfalhoz. Harper lélegzetvisszafojtva figyelt. Biztos ez az előőrs, villant az eszébe. Dühe az égig szökött. A lovas visszament a többiekhez és hangosan odakurjantott nekik: nincs itt semmi, indulunk tovább! Ahogy jöttek, úgy el is mentek.
Harpernek évek óta ez volt az első éjjele, amikor pár óránál többet aludhatott. Ahogy letette a fejét, mély álomba zuhant.
Reggel csak a birkák bégetése visszhangzott a kőfalak között. Harper már nem lélegzett.